Luca születése - Akinek csak megszületni volt nehéz

 Van ez a közhely, vagy mondás, vagy mit tudom én micsoda. Azt hiszem akkor szokták elsütni, amikor valakiről az a közbenyomás, hogy túl könnyen ér el mindent, vagy mitöbb, csak az ölébe pottyannak a dolgok. Ha ez így van, mármint egy melós szülés után az ember a világban könnyebben boldogul, mert ő is rendesen megdolgozott a világrajövetelért, akkor megnyugodtam. És őszintén remélem, hogy ez is kicsit biztosít arról, az én kislányom mindent el fog érni az életben, amit szeretne. Mert Luca nagyon szépen és keményen dolgozott, akkor is, amikor az anyukája képtelen volt együttműködni a szülés folyamatával, és képtelen volt elhinni, hogy képes lesz természetes úton megszülni a gyermekét.


Május 21-én, csütörtökön hajnalban kezdődött. Távozott a nyákdugó, elkezdett szivárogni a magzatvíz. Ez persze egyből nem volt magától értetődő, mármint, hogy szivárog és hogy magzatvíz. Közben visszafeküdtem aludni, aztán reggel elmentem reggelizni. Később azért gyanús kezdett lenni a víz mennyisége, így felhívtam az orvosom. Tanácsára beszereztünk egy olyan teszt-betétet a patikából, ami egyértelműen kimutatja, hogy tényleg magzatvízről van-e szó. Pozitív lett a teszt, így felhívtuk a szülésznőm. A menetrend a következő volt: mivel úgy tűnik, megrepedt a burok, ezért záros határidőn belül be kell érni a kórházba, mert ilyenkor már könnyen fennállhat fertőzésveszély. Félve mondtam, hogy rendben van, de fájásaim nincsenek. Akkor most szülünk vagy nem? Erre is volt megoldás, egy úgynevezett bábakoktél, ami természetes úton hajtja meg az embert, és indítja meg az összehúzódásait. Elég bizarr összetevőkből áll (3 dl rostos baracklé, 1 dl ricinus olaj, fél dl pálinka), a hatása viszont garantált. 3-ra kellett beérnünk a kórházba, közben meg szakadt az eső. Sosem felejtem el, én még itthon elmosogattam, lezuhanyoztam, összepakoltam, közben iszogattam a koktélomat, ami egy kicsit a fejembe is szállt, úgyhogy elég jó hangulatban ültem be a kocsiba. Szabi persze tiszta ideg volt az eső hatására keletkezett dugó miatt, attól félt, nem érünk be időben. Mit tudta szegény még akkor, Olaszországig is elértünk volna, annyira az elején voltam még.

Megérkeztünk, jött a CTG. Fájások még mindig sehol. Kezdtem elbizonytalanodni, hogy most tényleg szülünk? Ettől kicsit dekoncentrált lettem, és zavarban is voltam. Mert egész végig azt gyakoroltam, milyen gyakori fájásoknál kell beindulni a kórházba, mennyire fontos a stabil vajúdás, én meg itt álltam minden bizonyosság nélkül. Aztán fél öt körül megérkeztek a várva várt összehúzódások. Mérni már nem kellett mennyi ideig tartanak, így arról sincsenek emlékeim, mennyire gyorsan indult be a dolog, csak azt tudom, hogy a következő mindig jobban fájt, mint az előző. De örültem nagyon: végre elkezdődik! Felfeküdtem a vizsgáló ágyra, ekkor szűk egy ujjnyira volt nyitva a méhszáj. Még jó hogy, gondoltam, hiszen még csak most indult be a dolog. Szinte a vajúdás elején bejött hozzám az ügyeletes orvos, hogy felajánlja a rendelkezésre álló különböző fájdalomcsillapítási lehetőséget. Biztos ez a protokoll, vagy csak nagyon szarul néztem ki? Mindenesetre eszembe sem volt igénybe venni, de udvariasan meghallgattam, és igyekeztem nem röhögni azon, ahogy a szülésznőm a doki háta mögött pantomimezi el, hogy nem kell ez nekünk. Végig tiszta akartam maradni, a szülési tervemben is minden beavatkozástól mentes folyamatot írtam le, így nem is volt kérdés.  Betettem a szokásos kórházi zenémet, a Coldplay Rush of blood to the head című albumát, és elkezdtünk hangolódni. Ahogy haladt az idő előre, úgy kezdtem aktívabb lenni. Kértem labdát, feküdtem a földön, beültem a zuhany alá, közben pedig kitartóan próbáltam helyesen lélegezni. Orron be, szájon ki. Sose ment tökéletesen, most meg persze pláne nem, mivel egy erős náthával és orrdugulással érkeztem a kórházba. Éreztem, hogy ez elég nagy pech, de nem akadhatok rajta fent, próbálkoztam. Közben ittam a vizet, tömtem a szőlőcukrot. 1,5 óránként, vagy talán ritkábban, rámnézett a szülésznő. Eleinte úgy tűnt, haladok valamennyire, aztán egyre gyanúsabb kezdett lenni a dolog. Csak maradt az egy ujjnyi. A CTG mutatta, a kisbabám rendületlenül fúrja magát lefelé, dolgozik, anyuka viszont csak nem képes tágulni. Egyre többet beszélt hozzám a szülésznő, megkért, lazítsak, mélyen lélegezzek bele a fájásokba, attól fog haladni a dolog. Én viszont csak egyre jobban görcsöltem, minden összehúzódásba belefeszültem, szorítottam. De próbálkoztam nagyon, én úgy éreztem. Teltek az órák, újabb zuhany, masszázs, aggódó férj, csendes kórház. Kezdtem elveszíteni a motivációm. Kezdtem dühös lenni. Kikapcsoltam a zenét. Itt vajúdok órák óta, majd meg pusztulok, mégsincs semmi eredménye? Nem, nem, ez tuti valami átverés.

Hajnali 3-kor, 12 órával a beérkezés után is ugyanazok a mondatok: bő egy ujjnyira vagyok nyitva. Ott már kiakadtam. Mégis ezt hogy? És mennyi kell? 4-5. Najó, én hazamegyek. Onnantól eléggé elkeseredtem, reménytelen távolba került a 4ujjnyi eredmény, csak azt hajtogattam, nem tudom megcsinálni. És sajnos ezt jobban elhittem, mint az ellenkezőjét. A szülésznőm úgy döntött, ideje behívni az orvosomat. Kezdetben ő is próbált a lelkemre beszélni. "Nóra, engedd le azt a gyereket. Lazíts. Ne szorítsd". Ezerszer hallottam ezt a mondatot. Csak még dühösebb lettem tőle. Hát nyilván leengedném, ha tudnám! Ez nekem sem jó. Mit tudtam én még akkor, hogy nagyon is tudatosan tartottam Lucát, és nem engedtem kifele haladni.

Hajnali ötkor átmentünk a vajúdóból a szülőszobára. Megszületett a döntés: jön az oxitocin. Nem ellenkeztem, bármit bevettem volna, csak haladjunk. Bekötötték az infúziót. Szabi a másik szobában maradt, éppen elszenderedett, eszembe sem jutott, hogy szóljunk neki. Talán akkor is azt hittem, úgyse lesz itt semmi sem. Nem fájtak jobban a gyógyszer hatására sem az összehúzódások, nem éreztem úgy, hogy jobban tudnék lazítani, sőt, nem éreztem akkor már semmit sem, szinte teljesen kiléptem a testemből. Mégis elkezdtünk haladni. Az oxitocin gondos adagolásának köszönhetően szépen lassan sikerült utat engedni a kislányomnak. Közben átjött a férjem is, aki az aggódó tekintet mellett örült, mert meglátta az elszántságot az arcomon. Egyszercsak jött a következő mondat: jól van, 4 ujjnyi, teljesen eltűnt a méhszáj, kezdhetünk nyomni. És onnantól mintha kicseréltek volna, képes voltam együttműködni, képes voltam végrehajtani minden utasítást. Leszálltam az ágyról, és az instrukcióknak megfelelő pózokat vettem fel. Nyomtam labdán, szülő-fotelen, guggolva. Közben végig Szabi kezét szorítottam. Éreztem a kisbabám fejét, éreztem, hogy végre van eredmény, és ez rendkívül motivált.

Luca végül négykézláb született meg, a 16. óra végére, péntek reggel 8:22-kor. A lehető legszebb pózban. Nem volt vágás, nem volt nagy sérülés, csak értő kezek, gátvédelem. Ahogy kicsusszant, a kezembe adták. Úgy álltam fel, a kezemben volt a forró, ordító gyerek, lógott még belőlem minden. Életem legszebb csodája. Óvatosan felfektettek az ágyra, mellemen a szuszogó csomaggal. Luca egyből megnyugodott, megkereste a cicim, és elszenderedett. Sírtam? Nem is emlékszem, csak arra, hogy egy pillanatra megállt az idő. Próbáltam feldolgozni ezt a sok mindent, de aztán úgy döntöttem, most csak létezni szeretnék, olyan elementáris szinten, ahogy a pár perces kislányom teszi. Hihetetlen volt.

A lepényt szinte azonnal, minden fájdalom nélkül megszültem. Zajlottak az események, köldökzsinór elvágás, vérzés csillapítás, mi pedig mindeközben hárman, Szabi, Luca és én, szinkronban szuszogtunk, és csak pislogtunk egymásra. Egy másodpercre sem voltam külön a kislányomtól mióta megszületett,  a gyerekorvos is rajtam vizsgálta meg, születése után 1,5 óráig csak feküdtünk. Úgy ahogy voltunk, véresen, magzatmázasan. És ez volt a legmeghittebb az egészben.

Szülés után már egy órával rohangáltam, a testem hihetetlen gyorsan regenerálódott. Kezdtek felszabadulni az érzések, a hormonok, a tudat: anya lettem. És az azt követő pár napban azt is megértettem, miért makacsolta meg magát a testem hosszú órákon keresztül a vajúdás alatt.

Megértettem, hogy a szülésemkor a saját szüléstörténetem élem át. Anyukám a bátyámmal egy elég problémás szülésen ment keresztül. Majd egy napot szenvedett, de nem haladt lejjebb a gyerek. Akkor már ráadásul két hete túl volt a kiírt terminuson, így méhen belül sem voltak már jók a feltételek. Későn derült ki, a köldökzsinór fojtogatja a gyereket, annyira későn, hogy akkor már nem volt a csecsemőnek szívhangja. Sürgősségi császármetszés, nagy testi és lelki sérülés után végül szerencsésen világra jött a bátyám. A kockázatok miatt 2,5 évvel később engem már programozott császárra írtak ki. Ez azt jelenti, hogy meghatároznak egy dátumot, szépen felkészülnek, betolják az anyukát a műtőbe, és egyszerűen kiveszik a gyereket. Nem várják meg, amíg magától megindul a szülés, nincs vajúdás, a test nem megy végig azon a folyamaton, amin a szülés alatt kell, és így a gyerek sem. Szóval engem csak "kivettek". Ez egy teljesen indokolt eljárás volt, a legfontosabb az anyuka és a baba egészsége. Ettől függetlenül nekem kimaradt az a küzdés, a megszületés küzdelme. Mondhatni, nekem könnyű volt megszületni. Azt sosem gondoltam volna, hogy 26 évvel később hiányozni fog ez a tapasztalat. Mert hiányzott. Ha én csecsemőként megéltem volna azt a folyamatot, ami a világrajövetellel jár, le tudtam volna engedni a saját babámat is. De ehelyett a tudás helyett félelem volt bennem, félelem egy császármetszéstől, félelem egy kudarctól. Ez fogta bennem a gyereket, mit fogta, szorította. Azt hittem, ha anyukámnak nem sikerült, nekem sem sikerühet. Nagyon érdekes, hogy minderre akkor és ott nem jöttem rá. Nem kerestem az okokat, nem gondoltam, hogy fejben dől el, azt hittem a testemnek kell csak dolgoznia.

Nem mondom, hogy minden feladás, vagy negatív tapasztalat megmagyarázható a saját születésünk történetével. De tény, hogy bennem mindig is ott volt a nagy események előtti utolsó pillanatos megtorpanás. Mindig le tudtam magamat beszélni arról, hogy nekivágjak a bizonytalannak, ha nem voltam ezer százalékig biztos a sikerben. Az utóbbi időben ez a megtorpanás szorongással is párosult. Szerencsére jelzett bennem a várandósság elején egy radar, és számítottam rá, hogy a félelmeim úrrá lesznek rajtam, ezért nagyon körültekintően jártam el az orvos és intézmény választásnál. Szerettem volna, ha minden feltétel adott egy háborítatlan szüléshez, ha nem egy elmedikalizált folyamatként, hanem érzelmekkel teli hús-vér valóságként végzi a terhesgondozást a választott orvosom és szülésznőm. Kezdetben keresgéltünk, választottunk, majd váltottunk. Későn, de még időben. A jógacsoportomban, ahová szinte a kezdetektől jártam 3 kismama is ezt az orvost és a vele együtt dolgozó szülésznőt, csoportot választotta, mostanra pedig mindenki kisbabája szépen, természetes úton meg is született. Bátran ajánlom őket mindenkinek, ezen az oldalon minden információ megtalálható az orvosomról, Dékány Ágiról, és a filozófiáról, ahogy dolgozik. Őszintén hálás vagyok neki is, és a szülésznőnek is, Fanta Zsuzsának, hogy ilyen szépen vezényelték a szülést, volt hozzám türelmük, és minden baba és mamabarát gesztust megtettek a gondozástól a szülésen át az első napok kórházi lábadozásakor is. A Róbert Kórház is jól vizsgázott, remek volt az ellátás, segítőkész volt mindenki, és tiszteletben tartották, hogy én akarom fürdetni a gyerekem, hogy nem adom be éjszakára, hogy nem akarok neki se vizet, se tápszert adni.

A szülésélmény feldolgozása most is tart. Tanulok belőle, újraélem. Mindig elmosolyodom, hogy mennyire szép volt. Akkor is, ha ott és akkor sokszor úgy éreztem, csak legyünk túl rajta, vagy hogy soha többet nem szülök. Dehogyisnem. Amint lehet. Lucának pedig remélem, hogy tényleg csak megszületni volt nehéz, innentől minden akadályt legyűr majd, ahogy a leges legelsőt is.

További érdekes cikkek!!

Emailben kaphatsz még hasoló tartalmakat, csak add meg az email címed lent!!

Ha érdekel a téma iratkozz fel hírlevélre! Értékes cikkeket videókat is osztok meg, amiknek egy része csak hírlevélben ovlasható!

Nyomd meg a Facebook vagy Google gombokataz adataid autaomatikus kitöltéséhez!

   

 

 

 

 

x

Szülni jó! - Joomla Site Templates